álmok törnek darabokra (fotó: youtube.com/MLSZ Archívum)

1990 tavaszán az új világ kis híján azzal kezdődött, hogy osztályozót kellett játszania az ETO-nak az NB I-ben maradásért. Micsoda? A szocializmussal együtt a proletariátusnak, és így munkáscsapatoknak is annyi? Biztosan akarjuk mi ezt a rendszerváltást? Rezgett a léc cefetül és bizony a végén nem csak rajtunk múlt, hogy csont nélkül bennmaradjunk.

Az utolsó forduló előtt a biztonságosnak tűnő 10. helyen tanyázott a csapat. A kép azonban csalóka volt, mert a tuti kieső Csepelt leszámítva egy olyan hatos élén álltunk, amelyikből matematikailag még bárki kizúghatott volna egyenest is. Mondjuk az ETO bukása akkor jött volna össze, ha a másik öt csapat (Videoton, Honvéd, Vác, Haladás, Debrecen) mindegyike nyer a mi vereségünk mellett, plusz még a +5-ös gólkülönbségünk és a Loki -11-es mutatója is úgy változik, hogy az ETO húzza a rövidebbet. Videoton-ETO 8-0, DVSC-Veszprém 8-0, zum Beispiel. Azonban még ez a verzió is belefért volna, mert több rúgott gólunk volt.

Nem árulok el nagy titkot, hogy nem történt ilyen csoda, a 6-6-os, meg 2-7-es eredmények kora öt éve volt divat.

A rájátszás megúszásához azért kellett egy, s más. Az ETO például úgy döntött, hogy fenntartja a feszültséget és sallangmentesen kikapott Fehérváron (0-1), a Vác pedig mindenki elképedésére a győzelembe menekült a biztos bajnoknak tűnő MTK ellen (2-1), így már ketten előztek. A Debrecen sovány 1-0-val küldte haza a Veszprémet, a Haladást meg szépen elkalapálta a PMSC (4-1).

A Honvédnak maradt még sansza, hogy befejezze a szezont, de pechjére azzal az Újpesttel találkozott, amelyik vérszagot kapott az MTK bénázása miatt, kurvára komolyan vette a bajnokit és ne is söpörte a győzelemért járó pontokat (2-0).

Ennek a kimenetnek nemcsak a Megyeri úton örültek nagyon, hanem Győrben is, mert véget ért a rémálom, mindenki lenyugodhatott a picsába, és sztoikus nyugalommal nézhettük végig a hiperfos olaszországi vébét a sótlan németekkel és angolokkal, a gyenge brazilokkal, az agyatlan uruguayiakkal, a rutintalan Costa Ricával, a hihetetlenül balfasz spanyolokkal, a fodrászok kedvenceivel, azaz a csehszlovákokkal és románokkal, no meg az írekkel, akik még ma sem tudják talán, hogy a fenébe kerültek oda, és nem utolsó sorban a jugókkal, a történelemben utoljára. Tiszta szerencse, hogy ott volt Kamerun, mert legalább vitt egy kis színt a buliba, és ugye Argentína, hogy szurkolhassak valakinek tiszta szívből, aminek szokás szerint sírás lett a vége, de talán a szokottnál is nagyobb, szinte már bömbölés.

szabad egy táncra szinyóra? (fotó: corriere.it)

Annyit mondok: Andy Brehme.

A Budapesti Honvéd tehát mehetett pótvizsgázni, de először meg kellett várnia, hogy kit sodor útjába a sors, pontosabban az NB II keleti csoportjának örökké kiszámíthatatlan közege, ki lesz a bajnok Szeged mögött a második, akivel ölre kell majd menni a mennyország kapujának kulcsáért.

A Kazincbarcika lett a szerencsés nyertes, miután az utolsó fordulóban legyűrte a Baját, de nem is akárhogyan, a vége előtt nem sokkal Kondás Elemér mászott fel egy képzeletbeli létrán és bólintott határozottan, mire háromezren ugrottak fel egyszerre a stadionban, és csaptak egy nagyot a levegőbe. Megvan!

Bizony így esett, hogy végül nem Rába ETO-Kazincbarcikai Vegyész, hanem Budapesti Honvéd-Kazincbarcikai Vegyész kettős meccset játszottak ’90 nyarán az első liga jogáért, amit a Honvéd szűken, és az emlékeim szerint meglehetős bírói segítséggel élt túl (1-0, 2-2).

Hja kérem, a néphadsereg, a párt keze még messzire elért! Már akkor tudni kellett volna, hogy ez az egész rendszerváltás csúnyán elcsúszott.

*

1990. június 3.

Kazincbarcikai Vegyész – Baja SK 1-0 (0-0)

Kazincbarcika: Novák – Orlóczki, Sztahon, Budai – Kondás, Balogh, Lipcsei, Búza – Kalmár, Csipke (62’ Ternován), Deszatnik. Edző: Varga Zoltán

Baja: Horváth D. – Kovács B., Bene, Morvai, Vidák – Gombás, Evanics, Kovács I., Vén – Horváth Á., Schneider (74’ László). Edző: Koller Viktor

Gól: 82’ Kondás 1-0

*

A barcikai álmok szétfoszlása előtt történt még valami. Az NB I-es bajnokság fentebb emlegetett utolsó fordulójában búcsúzott az élvonaltól egy csepeli legenda, stílusosan győztes mérkőzésen, bár az a siker tényleg semmire nem volt jó a Békéscsaba ellen (2-0).

A második félidőre szállt be, a Népsporttól kapott egy szolid 5-ös osztályzatot a teljesítményére, talán azért, mert nem is volt említésre való megmozdulása, de a tisztesség megkívánta, hogy közepesnél nem kapjon rosszabb jegyet, az ifjú tudósító, bizonyos Sinkovics Gábor, van-e ki e nevet nem ismeri?, meg is szólalta a lefújás után.

„Sérülések és eltiltások után tértem vissza a csapatba, s nagyon boldog vagyok, hogy 181 NB I-es mérkőzéssel a hátam mögött ilyen szépre sikeredett a búcsú.”

Minden bizonnyal a két csillagra gondolt, amit a meccs kapott a színvonalra.

most éppen kit is edzek? (fotó: szekelyhon.ro)

Gálhidi György, mert róla van szó, azt már nem tette hozzá, hogy azért nem hagyja abba végleg a futballt, új kihívásokra vágyik, ezért eligazol az NB III-ben szereplő Dömsödi SE-be.

Még két évig nyomta, aztán edzői pályára lépett. A transfermarkt.de oldalon szereplő profilja szerint az egy csapatnál eltöltött átlagos ideje 0,59 év. Az adatbázis a következő állomáshelyeket rendeli mellé, próbálom az összeset felsorolni: Csepel, BVSC, Egyesült Arab Emirátusok, Sopron, Dunaújváros, Tiszakécske, Kuvait, Kína, Diósgyőr, Nyíregyháza, Honvéd (többször is), Kecskemét, Pápa, Vietnam (Thể Công FC), megint Emirátusok (Al-Wahda U17), BKV Előre, Szeged, Egyiptom (Al Assiouty Sport), Budafok, Székelyudvarhely és legutóbb Ózd. Mintha Vadócz Krisztián életpályáját látnám.

Innen hívták el a bukdácsoló Kazincbarcika élére, ahol egyelőre varázsol, hiszen kilenc bajnokin csak egyszer kapott ki, legutóbb a Csákvár ellen otthon (2-3). Ellenben nyert hatszor!

Tiszta szerencse, hogy az ETO ellen Győrben utoljára veszített edzőként, és én ebbe a ténybe kapaszkodnék is erősen.

*

2005. április 16.

Győri ETO – Diósgyőr 2-1 (1-0)

ETO: Stevanović – Pusztai, Stark, Jäkl, Tóth (55’ Perić) – Zsók, Lendvai, Vincze, Varga (36’ Makra) – Priskin, Kenesei (85’ Granát). Edző: Reszeli Soós István

DVTK: Urai – Mogyorósi (62’ Vitelki), Gáspár, Máthé, Virágh – Müller (37’ Halgas), Katona, Mogyoródi, Sipeki – Tisza (75’ Gajda), Egressy. Edző: Gálhidi György

Gólok: 6’ Kenesei 1-0, 74’ Priskin 2-0, 79’ Egressy 2-1

*

A Kazincbarcikával szemben a tavalyi szezonban elég látványos meccseket sikerült összehozni, hiszen itthon 4-3-ra, a putnoki albérletben meg 4-2-re nyertünk. Azok a derbik azonban nem mérvadóak, mert mind Vitelki Zoli, mind Koleszár Gyuri bácsi elég naiv taktikával, ti. őszinte és nyíltsisakos játékfelfogással pakolta fel a pályára csapatát, aminek csakis szép halál lehetett a vége.

nagy harcosok (fotó: boon.hu)

Gálhidi ennél lényegesen ravaszabb róka, kétlem, hogy most is gólparádé lesz.

Valami azért csak lesz, bár igen nagy a csönd a társaság körül. A honlap gyakorlatilag vegetál, a Kisalföld maximum kötelező köröket fut a klub kapcsán, a Győr Plusz Média még azt sem.

Volt megint két hét összerakni valamit. Meglátjuk sikerült-e?