elmentek a fiúk (fotó: pinterest.com)

„Egy hang,

egyhangú hang,

szavakban fürdik a száj.

És még,

még elég,

hogy beszél, mert szólni muszáj.

Gyönyörű szavakban hallgatja el,

amit jelentenie kell,

és ha kell, ott hallgat el, ahol kell.

És ha itt,

itt a perc,

és mindenki érzi: ez így jó,

a szent, szent helyen

saját farkába harap a kígyó.”

[Európa Kiadó: A szem és a száj, 1987]

*

A többiek játszanak valamit. Előbb csak néhányan, aztán egyre többen. Nem feltétlenül a játék öröme miatt, inkább valamilyen Bruderschaft-féle terel szép lassan a pályára mindenkit. Korábban voltak ott mások is, de azok egyre kevésbé érzik jól magukat. Érdekes, a szabályok nem változtak, de ez a játék már nem az. ’Kik eloldalognak, egyeseket noszogatni kell. Szép szóval. Erővel. Ha egyszer nem ért a nyelvünkön, akkor mégis mit akar? Mert ez már a mi nyelvünk, nevetnek össze. Te nem vagy közéjük való. Csak odacsapódtál, de nagyon szeretnél oda tartozni. Ezért aztán bármire képes vagy, de tényleg bármire. Mit veszíthetsz, igaz? Emelni kell a tétet, srófolni egyre magasabbra a nagyot mondást. Nem, nem a nagyotmondást, bár az sincs megtiltva. Így talán észrevesznek és…, de ezt leírni nem mered, elképzelni pedig csak a merész álmaidban szoktad. Titokban. Otthon, a négy fal között. Igen!, azt, hogy szeretnek. Nem, nem!, már hessegeted is el a gondolatot, még baj lesz belőle. Csak fogadjanak el! Könyörögve kéred. Fogadjanak már be! Nem, egyáltalán nem érzed megalázónak, de miért is lenne így, hiszen a vágyódáson kívül nincs semmi, ami viszonyítási alap lenne számodra. Középszerű tudásodat állítod csatasorba, azt viszont megalkuvás nélkül. A toll a te fegyvered. Kaptál felületet, használod. Ki tenne másként? Ők? Hazugság, nyugtatod a lelkiismereted. Most hirtelen furcsa bizsergés fog el, itt a te időd. Játszani akarok!, szól a belső hang, mert ez az én játékom is. Percember lehetsz. Rólad szólnak a hírek. Te tudtad, hogy ő is? Sejtettem. Milyen bátor! Végre kihúzhatod magad, ugye, hogy ehhez is értek? Használnak. Nem bánod. Büszke vagy.

*

„(…)Éppen ezért felszólítok minden jóakaratú magyar embert, különösen azokat, akik tehetnek is valamit ez ügyben, kellő összefogással ne hagyjuk, hogy paprikajancsit csináljanak belőlünk, és törvényes úton mentsük meg az Újpestet!

Mert ez már régen nem az Újpest ügye, hanem a magyar önbecsülés és magyar nemzeti identitás ügye.”

[Részlet Fricz Tamás írásából, ami a Magyar Nemzetnek nevezett KESMA termékben jelent meg, 2021. február 9-én. Linket szándékosan nem mellékelek, ha valaki szeretné, keresse meg a komplett szöveget a neten.]

*

Érdekes gondolatok járnak a fejemben, de azok valamiért nem a valamikori Bayern-Dózsa BEK-elődöntő körül forognak. Az megvan például, hogy ETO-Benfica?

Nem kelek és fekszem a sokszoros bajnokkal. Példának okáért a négy is sok.

Tisztelem Göröcsöt és Benét. Törőcsik szuper focista volt és még lehetett volna sokkal jobb is, de ha nevét hallom, Stark Csaba jut eszembe.

Nem rágódom a belügyi múlton, hiszen a történelem sokunkat megtréfált, kit így, kit úgy.

Nem gondolok a tradícióra, mert mindenkinek van, és nem hiszem, hogy az egyik többet ér, mint a másik.

A szolidaritás itt most nem pálya. Egyébként is mi volt 2015-ben? Vagy a nyolcvanas évek közepén, mi is volt az a Kardos-ügy?

Ebben az összefüggésben nem gondolok a hazára. Miért kellene? Mert a Megyeri úton, egyedüliként, a meccsek előtt eléneklik a himnuszt? Tegyék! A haza mindenkié, mondta régen egy nálam sokkal okosabb, és milliószor befolyásosabb igaz magyar hazafi.

És végül. Soha nem vetemednék arra, hogy aljas módon, önös érdekből, kihasználva a lehetőségeimet, a saját ügyemet helyezzem minden elé.

Ha nem lenne világos, a mai nappal újabb bizonyítékát kaptuk annak, hogy azok, akik számára a fair játék még mond valamit, nem akarhatják a magyar futball első osztályát!

Hajrá ETO

“ha lát is, csak sötétet lát”